Egyszer volt hol nem volt, nem is olyan messze ettől a kis helytől, volt egyszer egy kislány. Már iskolába járt, de az egész világ még új, idegen és ijesztő volt számára. Körbenézett és csak magas, siető alakokat látott, akik elsuhanva le sem néztek, a vele egyidős kislányok pedig hangos ricsajjal futkorásztak egymással, elsodorva őt a lendülettel. Ez is rémisztő volt neki. Halk és félénk volt ez a kislány, mikor egyik nap szembe találta magát egy ajtóval. Bár félve tekintett föl a kilincsre, s persze itt is habozott egy kicsit, de egyszer csak nagy levegőt véve lenyomta és belépett a nagy, vaskos ajtón. 

Hirtelen hatalmas fény tárult a szeme elé és először azt sem tudta, merre nézzen: a talajt egy hatalmas, kék és piros kockás szőnyeg terítette, aminek a tapintása elsőre rücskös és furcsán érdes volt. A terem itt is tele volt a vele egyidős riasztóan hangos gyerekekkel, akik föl- le szaladgáltak és néha- néha véletlenül nekiszaladtak a sarokban ácsorgó lánynak. A kislány persze innen is azonnal ki akart szaladni, mint minden új helyről, de az ajtó időközben bezárult és ő ott állt a tömeg közepében, ahol senki sem vette észre. 

Kétségbeesetten fordult körbe, de minden idegen volt számára; a falak, a fény, a furcsa szőnyeg, az arcok, akik minden oldalról döntögették a játék hevében... amikor egyszer csak, valaki a kislány vállára tette a kezét. Tenyere nagy volt, karját pedig egy hosszú, bő fehér ruha borította, ami az egész testét körbeölelte. A lány félénken felnézett és a magasból egy kedves alak mosolygott vissza rá. Egy fehér ruhás bácsi állt a kislány mellett. 

A férfi kedvesen bemutatkozott és azonnal megnyugtatta a reszkető kislányt, majd hirtelen hangosan körbekiáltott a teremben, mire egy csapásra abbamaradt a zsivaj, a futkorászás a fogócska és mindenki érdeklődve hallgatta a szavait, aki bemutatta a kislányt. Innentől kezdve a többiek is észrevették a leányt, már figyeltek rá is, szünetben oda is mentek hozzá beszélgetni és rögtön törődni kezdtek vele, miután a férfi bemutatta őt. Itt látta először hősnek a kislány a fehér ruhás bácsit, aki segített neki, hogy figyeljenek rá a gyerekek, akinek a szavára befogadták és onnan kezdve nem reszketett az idegen teremben. 

*** 

Eltelt egy kis idő, mire a kislány kicsit felcseperedett és megértett pár dolgot. Már nem volt számára idegen a terem, a gyerekek, a fény, a falak, a kockás szőnyeg, amit tataminak hívtak... és idő közben rájött, hogy a fehér ruhás bácsit Mesternek hívják. A fehér ruhás Mester. 

Egyébként az egész helyen egy izgalmas játékot csináltak minden nap, fogócskáztak, labdáztak, nudlicsatáztak, filmes rúgásokat és ütéseket hajtottak végre és úgynevezett, formákat tanultak. Ezt az egész játékot edzésnek hívták és a kislány szeretett minden nap itt játszani. De ahogy az idő múlt, a kislány lánnyá nőtt, már nem volt helye a gyerekek között. 

Tudta, hogy vannak itt nagy felnőttek is, de mindig félt a közelükbe menni, olyan nagyok és komolyabbak voltak. Viszont el kellet jönnie a napnak, mikor a lány bement az első edzésre a felnőttek közé és bár már szerette és ismerte a helyet, elfogta a reszkető érzés a sok nagy idegen között. Látta hazamenni az előtte végző gyerekeket és látta a körülötte beszélgető tiniket, mikor beálltak a sorba. Ő a legvégén ácsorgott és csak félénken nézett az elől álló fehér ruhás Mesterre, hiába hajolt már meg itt több százszor. 

És ekkor, az egyetlen ember aki nem volt számára idegen, aki miatt a lány végre először elmosolyodott és kevésbé reszketett a felnőttek között, rámosolygott. Az elől álló Mester bíztatóan, csak egy mosolyban nyugtatást küldött a lánynak, ami után tudta, hogy nem kell izgulnia, ez egy ugyanolyan edzés és onnan kezdve, élvezte az új gyakorlatokat. Megint megmentette a fehér ruhás hős. 

*** 

Hónapok, évek teltek el és megint sok-sok minden megváltozott. Már egyáltalán nem voltak idegenek a felnőttek a lánynak, sőt, barátokká váltak. Az edzésnek nevezett játék már sokkal többé és komolyabbá vált, nem csak egy időtöltésként szolgáló fogócskázásnak. És a lány minden percét szerette. Majd egy nap eljöttek az első versenyek, feljött egy gondolat, hogy mi lenne, ha tényleg sokkal több lenne ez az egész egy edzésnél. 

A lány, az edzések hatására már magabiztosabb és határozottabb lett a kislányhoz képest, de a pillanat, mikor pástra kellett lépni, leírhatatlan volt. Egy hatalmas aréna, ismeretlen mesterek, sok versenyző és ember, üvöltés, szurkolás, kiabálás, hangzavar... 

És a pást ehhez képest? Csatatér. Ijesztő és komoly volt, de a bírók intettek, hogy menni kell és a lány bevonult a Mesterrel. A fehér ruhás Mester helyet foglalt a széken, a lány pedig besétált a pástra. Hangzavar és irdatlan lárma volt, mint egy kegyetlen keringő káosz, a levegő feszülten vibrált az egész arénában és ott állt az idegen arcú ellenfél. 

A meccs elindult, a zsibongás fokozódott, a tapasztalt ellenfél magabiztosan megindult és a lány félve pásztázott körbe mindenen. A lába remegett az idegen talajon, szinte összeesett a félelemtől. Mintha egy víz alatti tartályba került volna, csak zúgást és inogást érzett, mikor betalált az ellenfél. És ekkor, hirtelen a sok kiabáló ismeretlen ember közül meghallott egy ismerős hangot, aki csak üvöltött és üvöltött, csupa biztató szót és tanácsot átadva, csak lelkesítve a lányt, mire ő végre kinyújtotta a kezét és betalált. A bíró egy pillanatra leállította a meccset, a mindent körüllengő zúgás és káosz enyhülni kezdett majd teljesen abbamaradt és mintha egy napsugár érte volna a pástot, minden kivilágosodott és kitisztult, ami addig zsibongott és vibrált. A lány a padon ülő Mesterre pillantott, aki csak mosolyogva ült és figyelt és a lány tudta, hogy miatta tisztult ki a világ, mert ő a fehér ruhás hős. Majd mikor a meccs véget ért, a bíró a magasba lendítette a lány kezét, ki boldogan a Mesterhez szaladt, aki átölelte és tudta, hogy ő nem csupán egy fehér ruhás bácsi. Ő nem csupán egy fehér ruhás Mester. Ő volt az, a fehér ruhás hős. 

Akármilyen apró esemény történt, bármilyen jelentős vagy jelentéktelen pillanat, boldogság, ünneplés, vidámság, vagy szomorúság, vigasztalás, letörtség, bíztatás vagy megnyugtatás, a fehér ruhás hős mindig ott volt, hogy segítsen. 

Csodákat hajtott és hajt végre folyamatosan a fehér ruhás hős és hiába léteznek más fehér ruhások, a mi hősünk csakis ő, a fehér ruhás hős lehet. 

Köszönjük Mester, hogy Te vagy a mi fehér ruhás hősünk, amiért bármikor itt vagy és segítségül fordulhatunk hozzád bármivel, amiért a szupererőddel minden nap táplálsz és segítesz minket és amiért ilyen jó példaképünk lehet! 

Nagyon- nagyon Boldog Születésnapot Kívánok a fehér ruhás hősnek!

-László-Olasz Bianka-

A fenti írást születésnapomra kaptam csodálatos tanítványomtól, aki amellett, hogy félelmetes harcossá vált az elmúlt évek alatt, egyébként rendkívül sokoldalú művész, író, és még kiváló tanuló is...

Hálás vagyok, hogy ilyen tanítványaim, sportolóim vannak, hogy ilyen emberek vesznek körül, hogy ilyen ajándékokat kapok, mert ez mindennél többet ér. De tényleg MINDENNÉL TÖBBET...😊🙏😊

-Csabi mester-

Rajzok: DALL-E